Gerda próbálta leplezni állapotát, tavaszig egészen jól boldogult, minden reggel magára öltötte a fél ruhásszekrényt, és lehetőleg egész nap lehajtott fejjel mászkált, hogy a tokája nagyobbnak tűnjön. Így is megkérdezte egyik nap a minden lében kanál szomszédasszony, hogy - Te Gerda, biztosan megetted a tegnapra kirendelt tíz adag csülkös pacalt?!- húzta össze sunyi szemeit, és vizslatta őt tetőtől talpig, tisztára leizzadt, ami már csak azért sem előnyös, mert a vízveszteség is pár deka súlycsökkenéssel jár, amit ő végképp nem engedhetne meg magának jelen helyzetében. Gerda egyre gondterheltebb lett, egyre nehezebben varázsolt élvezetet az arcára, miközben befalta a napi menüt, tegnap öt kg sonkát két liter majonézzel a húsvét tiszteletére. A lelke mélyén már tudta, hogy elveszett, hamarosan kizárják a klubból, és megint egyedül marad, kirekesztik, még ezt sem tudja rendesen csinálni. Húsvét után egy héttel végül bekövetkezett, megkapta a levelet a másnapi tárgyalásról, ahol döntenek a sorsáról. A levélből az is kiderült, hogy a rohadék szomszédasszony jelentette fel, pedig annyira igyekezett halkan tekerni a szobabiciklit, bár lehet, hogy a lihegés buktatta le. A tárgyalás után rezignáltan vette tudomásul, hogy megint átkerült. Futópadon ébredt, már oda volt készítve az aznapi zellerturmix is a jobb kezéhez, szívószállal, hogy nehogy leöntse magát futás közben. Miközben két lihegés között ivott egy-egy kortyot, tudta, hogy egy hónap múlva újra eladja magát a szénhidrát terjesztőnek.

Gerda pillái megrezzentek, halk sóhaj hagyta el ajkait, majd akkora bakugrással távozott a koporsóból ahogy meglátta a királyfit, egy rendesebb szarvas is megirigyelhette volna. Rohantában még egyszer hátranézett, hogy nem csak a képzelete űzött-e vele rossz tréfát, meg is botlott egy kiálló fagyökérben, estében nyakát törte. A királyfi egy darabig értetlenül nézett, majd visszaegyengette Gerdát a koporsóba.

Gerda meglátta magát a tükörben, ahogy épp a browniet tunkolta bele a tegnapról maradt hideg kolbászzsírba, és arra jutott, hogy a szőke haj mégiscsak jobban állt neki.

Nézegette Gerda a szép piros almát, forgatta, gömbölygette, hogy már fényes lett, mint ha műanyagból lenne. Gondolkodott közben a lehetőségein, nem egyszerű, egy beleharapással vagy nem beleharapással eldől az élet. Egyes számú lehetőség a beleharapás, amivel némi mérget juttat a szervezetébe, pont annyit, hogy csak a királyfi csókja ébressze fel majd idővel, na de mennyi az az idővel, és milyen királyfi, mert azért az is számít már mostanság, nem túl kielégítőek a rendelkezésre álló információk. A nem beleharapás a második számú lehetőség, ahogy azt az élesebb elméjűek már nyilván kitalálták, akkor nincs méreg, de nincs királyfi sem, nem hogy idővel, hanem sohasem. Van helyette karrier, az almáskert azért elég szépen hoz, változatos szexuális élet az időszaki almaszedő fiúkkal, de aztán az almákkal együtt Gerda is meglöttyed lassan, akkor meg jól jönne egy akármilyen királyfi is, emlékezni a régi szép időkre, vagy csak régi időkre, mindegy.

Genovéva sétálgatott az országút mentén, a lehető legszélére húzódva, mert mindig mondtuk neki, hogy az országúton sétálni veszélyes, de sok választása momentán nem volt. Úgy jutott a sétálgatásig, hogy annyira hisztizett már a hátsó ülésen, meguntuk, mondtuk neki szálljon ki, van az a pont, amikor az embernek elege lesz a saját gyerekéből is végképp. Megkönnyebülten haladtunk tovább a vidéki rokonság felé, akik már alig vártak minket, legfőképp Genovévát, mert annyira aranyos, persze nem az ő hátsó ülésükön üvölt torka szakadtából, mint akinek muszáj. Az ebéd vége felé aztán befutott persze, az arca piszkos, a harisnyája kiszakadt, nem is kapott süteményt. Aki nem tud vigyázni a holmijára, az nem érdemli meg a csokitortát, hiába van születésnapja.

Lefektettük Genovévát aludni, mert este nyolc lett, és este nyolckor a rendes gyereknek egy rendes családban ágyban a helye. Égve hagytuk a folyosón a villanyt, hogy ne féljen amíg elalszik, mert fél, nem tudni miért, biztosan valami trauma érte még az anyaméhben, mert azóta semmi, már ha hinnénk az ilyesmiben, de nem hiszünk. A villany azért ég neki, fél kilenckor óvatosan lekapcsoljuk, mert már biztos elaludt, de jön a sérelmező kiáltás, meg a villany visszakapcsolása, nem tesz ez jót hosszú távon a számlának, kell venni energiatakarékos égőt, ha már minket nem érdekel a környezet, ő rákényszerít ezen a körmönfont módon. Genovéva meg csak pislog a paplan alatt, az ágy a sarokban, ő pedig a szoba felé néz, és aggódik, hogy ha nem alszik el a sötét előtt, akkor ma éjjel meglátja esetleg a mumust, aki a szekrényben ül, de előbb hallani fogja ahogy a szekrényajtó halk nyikordulással kitárul, és az rosszabb lesz mint a látvány a végén. Azt sem lehet, hogy hátat fordít a szobának, mert ki tudja mi történik mögötte, a csontváz alak megjelenik, és  szinte érzi, hogy kinyúl felé a kezével, és mindjárt hozzáér a vállához, meg kell fordulni, muszáj. A redőnyön három csíknak kell lennie, se kevesebbnek se többnek, pontosan háromnak, amin bejön némi fény, hogy látni lehessen a szörnyeket, a vak sötét kibírhatatlan lenne, hogy amit előhív a fantáziájából az mind ott lehet, mert nem látni, hogy valójában nincs ott, csak képzeli.  Elalszik végül, nem látott-nem hallott semmit, néha játszik magában, arra gondol, na jó, ha vannak szellemek akkor most le fog esni az egyik könyv, és vár, és nem akar erre gondolni, de mégis, és nem esett le eddig még egy könyv sem, de mi lesz ha egyszer?