Egyesével tépkedte le a virág szirmait, szisztematikusan haladt lefelé a tövéig, közben könnyeivel öntözte a földjét. Tök feleslegesen persze, hiszen épp kifelé nyírta a szerencsétlen növényt. Mindegy nekik, szép lassan az összeset széttépkedi majd, hiszen Gerda világ életében olyan volt, aki sosem locsolt virágot, csak mióta férjhez ment, azóta nyíltak az ibolyák az ablakban. Erre a gondolatra kicsit intenzívebben kezdtek ömleni a könnyei az egyre rosszabb állapotba kerülő virágra. Mikor már a gyökereket huzigálta kifelé, rájött, hogy hát így borzasztó lassan halad, sosem fog végezni, ő meg nem ér rá itt egész nap erre, így aztán szépen sorban lehajigálta a cserepeket az erkélyről, a szomszéd értetlenül figyelő tekintete előtt.
Este ünnepélyesen megfogadta, hogy kitekeri a nyakát annak a nagyon okos embernek, aki kitalálta azt a mondást, hogy: Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet, hiszen itt az élő ellenpélda, a Józsi. A Józsi, aki eleinte a csillagokat is lehozta volna az égről, aztán pár év múlva már csak a pálmákkal, kaktuszokkal meg petúniákkal törődött. Őket simogatta, hozzájuk beszélt gyengéd hangon, öntözgette őket tápszerrel, Gerda pedig szépen lassan elszáradt mint egy kóró. Ez volt az utolsó csepp, hogy tegnap meglátta a Józsit a kertészetben, amint éppen a virágföld árus fenekét fogdossa. Akkor rájött, hogy a vad burjánzás, az élettől duzzadó virágok a földtől ilyenek, attól a földtől amiben a megcsalás verejtéke érződik, abból merítik az erőt, hogy gúnyosan hajoljanak félre a keze elől.
Most elpusztultak, csak az egy ibolyát tartotta még a kezében cserepestől, azzal a céllal, hogy amikor a Józsi belép az ajtón, széttörhesse a fején.
