Gerda és az álmodozás

Gerda már csak ritkán, egy-két percre engedte át magát az álmodozásnak, régen megtanulta, hogy nincs annak semmi értelme. Utána mindig csak még sivárabbnak látta a világot maga körül, hiszen úgysem lehet változtatni. De néha, mikor valami olyat olvasott, vagy olyan filmet nézett, úgy feküdt le este, hogy másnap talán végre, megváltozik valami. Erős lesz, és felrúg mindent, elölről kezdi, hiszen nincs még későn. Viheti még valamire, híres lehet, és népszerű, és érte is rajonghat még valaki úgy, ahogy abban a filmben a fiú azért a lányért. Ezeket gondolta, mikor lefeküdt este, és nem aludt el egyből, ahogy szokott, hanem elképzelte jövendő csillámló életét, miközben belesüppedt a párnába, maga köré bugyolálta a paplant. Reggelre persze eltűnt megint a hit, hogy jobb lehet, hogy jobbá teheti magának. Ugyan, hogyan is tehetné, nincs varázsereje, és nem is ismer senkit, akinek lenne, és ha ismerne is, már nem hinne neki, mint este még hitt volna. Munkába menet, fázósan ölelte magát saját karjaival, időnként megsimította a hasát, hogy aki belül van, remélhetőleg nem fázik legalább ő. Régebben úgy hitte, hogy ha neki nem, akkor majd a lányának sikerül, majd ő megtalálja a csillogást, a mindent elsöprő szerelmet, de már nem hitte ezt sem, hiszen az ő anyja is ezt hitte róla, és lám, hova jutott, sehova, az álmodozás az élet megrontója.