Gerda és a grizzly

Gerda annyi vitamint beszedett az élete során, minden áldott nap, sosem bliccelte el. Csak egyszer próbálta meg, de amikor rászólt a hang a tévéből, egyből fel is adta, meg azt is gondolta, hogy tulajdonképpen a hosszú élet az csak jó dolog lehet. Rossz végül is nem volt, de 98 éves korára már kurvára unta, a dédunokák nem sok változatosságot jelentettek az unokákhoz képest, így aztán úgy döntött, hogy véget vet az unalomnak. Olvasta valahol még régen, hogy az indiánok felmentek valami dög magas hegyre, az jó lesz neki is, hátha nem bírja majd a szíve vagy megfagy, vagy mittudomén, és akkor az betudható végül is természetes halálnak. A hegy közepe táján futott össze a grizzlyvel, az is hasonló korú lehetett, meg is örültek kölcsönösen a lehetőségnek. Gerda járt jobban, mert őt simán csak kettéharapta a grizzly, nem kellett tovább másznia felfelé, már eléggé unta azt is, viszont a vastüdő nem adta fel. A grizzlynek viszont beletört az egy darab maradék foga is, így lassú halálra lett ítélve, gyomorbántalmakkal, amiket az okoz, ha nem rágjuk meg rendesen az ételt, viszont megpróbáljuk azt megemészteni. Hát így történt, hogy még évek múltán is lehetett hallani a grizzly panaszos üvöltését. Az életunt öregek pedig mind feljutottak a hegytetőre, kitűzték zászlajukat, majd lassan hazabandukoltak, hogy tovább szedjék a vitaminjaikat, és megcsodálják az újabb déd-ük-szépunokát.