Gerda lógatta lefelé a lábait a felhő széléről, néha kicsit lóbálgatta is, hogy ringatózzanak. Olyan volt a felhő, mint egy hatalmas vattacukor, de nem gondolt rá soha, hogy kiszakadhat és akkor ő lepottyan a földre, ami nem lenne neki túl kellemes, de eszébe sem jutott, megbízott a felhőben mindig is. Nem nézett le, nem volt kíváncsi, milyen a világ fentről nézve, hiszen pont azért bugyolálta magát vattacukorba, hogy amíg csak felfelé lát, olyan, mintha az egész világ eltűnne, nyilván a gondokkal együtt, csak úgy van értelme, mintha sosem lettek volna. Este felé aztán megrángatta kicsit a felhő jobb szélét, mire elkezdtek lassan ereszkedni és végül Gerda puhán földet ért, kis simogatással búcsúzott, - egy hónap múlva ugyanitt - súgta, addigra elfogy az újabb doboz xanax is.
Megvárta, míg Gerda beér a házba, aztán ő is búcsút intett, csak úgy kapkodták elő az emberek az esernyőiket.
